Csöppnyi segítségekből vízsugár

Reggel hat óra, ébreszt a telefonod. Felkelsz, álmosan kibotorkálsz a fürdőszobába, elvégzed a szükségleteidet, kezet mosol, majd kimégy a konyhába kávét főzni.

…Sok milliónk napi rutinja ez. Nyolcezer kilométerrel délebbre tőlünk, ugyanekkor a Kibera nevezetű bádogvárosban az ébresztő után nincs hová kimenni, hiszen egy légtérben – tizenpár négyzetméteren – van minden: a háló, konyha, nappali és fürdőszoba. Ekkora helyen élnek általában a két-három gyerekes családok. Nyilvános illemhelyek vannak ugyan az illegálisan kinőtt városrészben, de sokaktól ezek messzebbre fekszenek és igen korlátozott számban elérhetőek. A reggeli mosakodás is pénzbe kerül: a vízmaffia sok helyen rácsatlakozott a város vízvezetékeire, és azt itt-ott kilyukadt műanyag csöveken vezeti be a szegregátumba, majd árulja a beszivárgó szennyeződéssel veszélyessé váló folyadékot, amelyért jövedelmük akár ötödét is kénytelenek kifizetni a helyi lakosok, hogy aztán azzal nemcsak a tisztálkodási igényeiket elégítsék ki, hanem a főzésre és ivásra is felhasználják. A kisgyermekek nem egyszer betegszenek meg ettől a baktériumokkal fertőzött víztől. Ezekben a hátrányos térségekben a fiatalkorúak körében az elsődleges halálozási ok az ilyen szennyezett víz okozta kolera, vérhas.

Igen, rossz olvasni is ezt, méghozzá annak tudatában, hogy csak annyin múlna sokak élete, hogy ellenőrzött forrásból (szó szerint!) szerezzék be a létfenntartáshoz szükséges vizet. Csak összehasonlításképp: Európában a napi átlagos vízfogyasztás körülbelül 150 liter fejenként, míg Afrikában ennek csupán ötöde, a nyomornegyedekben pedig sokszor csak tíz liter víz jut egy emberre (tisztálkodásra, főzésre és ivásra).

Mégis mi készteti azt a félmillió kenyait, aki a Kibera negyedben él, hogy a csatornázás, elektromos áram és vízvezeték nélküli, szeméttel borított sikátorokban húzza meg magát? Nagy részük vidékről érkezik a nagyvárosba, gyakran az iskolai tanulmányai után, mivel abban reménykednek, hogy a megélhetési lehetőségekben szegény, klímaváltozástól sújtott falusi otthonuk után az urbánus közegben majd munkát és jobb életet találnak, a gyerekeiknek pedig olyan jövőt biztosítanak, amilyet az amerikai filmekben vagy a kenyai jómódú réteg életéről szóló sorozatokban láthatnak. Nairobiba érve ugyanakkor előbb-utóbb azzal kell, hogy szembesüljenek: kelepcébe kerültek: a munkájukért kapott pár dollár egy részét elviszi a lakbér: az illegálisan emelt – bádogból és sárból összetákolt – kunyhókért is helyi szinten jelentős összegeket kérnek a „főbérlők”, a napi kiadások, a gyerekek taníttatása pedig lehetetlenné teszi a megtakarítást, a kitörés reményét. Se vissza, se előre nem tudnak már lépni.

Mikor idáig jutunk a történet megosztásában, sokan azt írják nekünk: oldják meg maguk, kérjenek segítséget a saját országuk vezetésétől! A turizmusáról ismert Kenyáról nem gondolnánk, hogy több millió polgáruk európaiként elképzelhetetlen, emberhez méltatlan körülmények között él, és ami egyszer csak arra sarkall egyeseket, hogy nekiinduljanak, mindegy, hová – hogy a modern kori népvándorlási folyamat, amit migrációnak kereszteltek el, részesévé váljanak. Igen, vannak helyben civilszervezetek, amelyek igyekeznek megoldásokat találni az embertelen életkörülményekre, ugyanakkor anyagi és személyi erőforrásaik szűkösek. És mi, az oda érkező segélyszervezet – a Máltai Szeretetszolgálat – munkatársai sokszor nem is elsősorban pénzzel, hanem ötletekkel tudunk mozdítani a reménytelen helyzeteken. Például amikor a magyarok által létesített vízvételi és mosakodási lehetőségeket biztosító központ vize egyszer csak elapadt a kiberai nyomortelep közepén, a helyiek kétségbeesetten kutatták az okot. Kiderült, hogy mivel a nyomortelep szélén elkezdtek egy állami útépítést, az ott húzódó vízvezetéket a munkagépek elvágták, és a csapból nem folyt több víz. Mivel annak idején a szanitációs központnak nevezett létesítményt a Máltai Szeretetszolgálat emelte a telepen, hozzánk fordultak most is, és így született meg a mentő ötlet: a nyomortelepen a közelben működik egy iskola, amelyet a közösség tart fent – nagy nehézségek árán –, és ennek területén lehetséges egy kút fúrása, valamint egy olyan hely kialakítása, ahol nemcsak vízhez lehet jutni, hanem tisztálkodni és megfelelő illemhelyeket kialakítani. Mivel a létfenntartáshoz szükséges vízből így helyben több is lesz, mint amennyi a diákoknak szükséges, a felesleget el tudják adni, és a csőd szélén vegetáló iskola is bevételhez jut – és végre a tanárok is kaphatnak fizetést, a gyerekek pedig megfelelő tankönyveket…

Azt viszont, hogy ezt a tervet végig tudják vinni, a helyi civil szervezet, a közösségi vezetők és az iskola is együtt tudjon működni, egy külső szereplő (ez lennénk mi) bevonásával lehetett elérni. Mondhatjuk, hogy mediátorként és ötletadóként is hozzá tudtunk tenni a sikerhez – és persze azzal, hogy meséltünk itthon ezekről a tervekről. És sokan megmozdultak, így adva össze azt az összeget, amely a kutat üzemeltető, napenergiával működő szivattyú beszerzéséhez kellett. Karácsony környékén különösen szívmelengető volt látni, hogy rengeteg adomány érkezik erre a célra, és a forró kenyai Szentestén a helyiek is valamivel bizakodóbban tudtak már a jövő év felé nézni.

A tervezés felgyorsult: ki kellett azt is találni, hogyan védjék meg a létesítményt, mivel eddig csak egy olyan összetákolt kerítés határolta az iskolát, amelyen bárki átjárhatott – ahogy ez történt is nemegyszer–, és a gyerekeknek a túloldalról drogot is kínáltak gyakran a szegregátum lecsúszott lakói. A mosdókat illetően pedig az az ötlet merült fel, hogy az igen drága vízöblítés helyett biolatrinákat hozzanak létre, amelyek aztán az intézmény konyhakertjének trágyázását biztosítják.

Nagy segítséget jelent az is, hogy a diákok nemcsak ivóvízhez jutnak, hanem meg is mosakodhatnak a kialakítandó vizesblokkban, ehhez pedig egy olyan képzésen vettek részt, ahol a higiéniai alapszabályokat tanulhatták meg.

Március elején az adománygyűjtő oldalunk számlálója végre megállt a kívánt összegnél. Hamarosan a magánemberek adakozása tárgyi segítséggé konvertálódik, és a Mashimoni iskolában megtörténhet a számunkra olyan hétköznapi mozdulat: egy iskolás az intézmény vizesblokkjában a mosdókagylóhoz lép, és elindul a víz a csapból…

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat folytatja munkáját Kenyában, következő állomásunk Mombasa, ahol szintén egy jelentős szegregátumban szeretnénk hozzásegíteni az ott lakókat a számukra sokszor az életet jelentő tiszta vízhez.