„A mai értelemben is használt diplomácia előképe, archetípusa ekkor született meg, majd a Keletrómai Birodalom idején fejlődött tovább. Ekkor jön létre az érdekektől mentes együttműködések szükségességének elve, hiszen a Földközi-tenger medencéjében, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten (Kis-Ázsiában) nagy földrajzi tagoltságban kellett létfontosságú kapcsolatokat létesíteni és tartani. Ekkor hozzák létre a preszbeutésznak (preszbeia) és angelosznak nevezett szerepeket, amely kifejezések követet, küldöttet jelentettek; feladatuk különbözőbb kétoldalú ügyek intézése volt. A szavak később, a kereszténység terminológiában éltek tovább: a presbiter, mint a közösség tekintélyes tagja vagy az angyaloknak nevezett isteni hírvivők, e szavakból alakultak tovább; ahogyan az apostolok (aposztolosz) is örömhírt (eu-angelion) vittek a néphez. Fontos szerepe volt még a legatusoknak, jószolgálati követeknek, valamint az oratoroknak, a béke küldötteinek. Mindez a római diplomáciában is leképeződött, elemeiben tovább is fejlődött. A Királyság Korában például a vendégeket különleges jog illette meg, a menekültek, üldözöttek számára pedig a nagyobb városokban asylumot, menedékhelyet hoztak létre (a szó máig szerepel a menekültügyi terminológiában). A görög majd római diplomáciában megfigyelhető volt a kölcsönösség elve, azaz egy diplomáciai aktust a másik fél részéről is azonos súlyú lépés követett, amely mind a mai napig létező gyakorlat.”

Bővebben Solymári Dániel, a Segítség és felemelés. Gondolatok a népek közötti barátság tapasztalati elemeiről című írásában, a Vigilia c. folyóirat szeptemberi számában!