Deme Dániel, a Hungary Today főszerkesztőjének interjúja Solymári Dániellel

Míg legutóbbi beszélgetésünkben a Máltai Lovagrend Magyarországi Szeretetszolgálatának nemzetközi igazgatójával, Solymári Dániellel az üldözött keresztények megsegítésére fókuszáltunk, ezúttal az afrikai jótékonysági munkájukról kérdeztük. Vajon Afrika még mindig feneketlen kút, ha külföldi segélyekről van szó? Nem lenne-e jobb ezeket az értékes erőforrásokat itthon, Magyarországon felhasználni, ahol szintén sok rászoruló él? Őszinte válaszai sokakat meglephetnek.

Legutóbbi találkozásunkkor a Közel-Keleten élő üldözött keresztényekkel kapcsolatos munkájukról beszéltünk. Ezúttal Afrikára szeretném helyezni a fókuszt, amelyen belül Tanzániában, Kenyában és Ugandában is futnak programjaik. Jól tudom, hogy az utóbbi hónapokban más országokba is küldtek segítséget?

A fent említett három ország a stratégiai célországaink közé tartozik, de időnként más helyszínekre is eljutunk. Ilyen volt például Dél-Szudán, ahol 2013-ban vettünk részt egy gyerekkatonák leszerelését célzó programban. Vagy Szenegál, ahol alapítónk és néhai vezetőnk, Kozma Imre atya kezdeményezésére kórházat hoztunk létre. Emellett jelen vagyunk a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Ruandában, Etiópiában és más országokban is. Ugyanakkor a három említett kelet-afrikai ország a stratégiai célterületünk.

Ugyanúgy, mint a Közel-Keleten, Afrikában is keresztény intézményekkel működnek együtt közvetítőként, illetve helyi tanácsadóként a segélyek szétosztásában. Ez a tény történelmi kapcsolatokból ered, vagy inkább a hit és értékek élő közösségéből ered természetes módon ezt az együttműködés?

Számunkra, katolikus keresztény szervezet számára, más keresztény szervezetekkel vagy személyekkel való együttműködés természetes kapocs. Az ember mindig a saját családjából választ először szövetségest vagy partnert vállalkozásaihoz. Elsősorban a történelmi keresztény egyházakkal dolgozunk együtt, és rajtuk keresztül bővítjük a kört. De ebben a tekintetben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkája nem lehet kizárólagos: nem szűkíthetjük le a segítségnyújtást csak keresztény kedvezményezettekre. A segítségnyújtás köre így nyitott más vallási csoportok felé is. Ami közös bennük, az a rászorultságuk. Amikor iskolát vagy kórházat építünk, azok kedvezményezettjei különböző háttérrel rendelkező emberek.

Sokan mondják, hogy Afrika, ami a segélyezést illeti, egy feneketlen kút – bármennyi támogatást is visznek oda, az mind elnyelődik. Módszertanilag hogyan biztosítják, hogy munkájuk ne csak gyors, ámde múló eredményeket, hanem hosszú távú, tartós fejlődést hozzon?

Amit említ, az egy klasszikus sztereotípia Afrikával kapcsolatban – nem teljesen alaptalan, ugyanakkor ma már más a helyzet. Az afrikaiak ma már nem csupán egyoldalú, passzív kedvezményezettjei az úgynevezett „paternalista segélyezés”-nek. Aktív, szerves résztvevőivé váltak a különböző segélyezési programoknak, és teljes együttműködésben dolgoznak velünk. Az elmúlt évtizedekben a néma támogatottakból tervezőkké, együttműködő partnerekké váltak, akik közül sokan már nyugati vagy rangos afrikai egyetemeken szereztek diplomát.

Amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2010-ben megérkezett Afrikába, ismeretlen terepre lépett. Meg kellett tanulnunk „Afrikát”. Ennek során találkoztunk kiválóan felkészült szakemberekkel, és rengeteg olyan személlyel, akik tenni akarnak a saját országukért. Elmúltak azok az idők, amikor élelmiszercsomagokat vittünk Magyarországról Afrikába, vagy afrikai gyerekeket „fogadtunk örökbe” távolról. Az afrikaiak ma már általában nem is nézik jó szemmel az ilyen megközelítést.

Programjaink teljesen átalakultak: ma már a fenntartható, szerkezetépítő segítségnyújtásra helyezzük a hangsúlyt. Ezt pedig olyan szempontok alapján végezzük, amelyeket maguk az afrikaiak határoznak meg.

Ez így valóban igazságosnak és átgondoltnak hangzik, de még mindig nem teljesen világos, miben különbözik az Önök munkája azoktól, akik egyrészt geopolitikai érdekek mentén osztanak segélyeket, vagy azoktól, akik „kumbayás” (naív segítő – a szerk.) hozzáállással, hosszú távú stratégia nélkül szórják az élelmiszersegélyeket vagy pénzügyi támogatásokat.

Van egy alapelv a külföldi segélyezéssel kapcsolatban, amely a „poszt-fejlesztési” segélyfilozófiából ered: a segítségnyújtásnak a fogadó közösség igényein és akaratán kell alapulnia. Olyan ütemben kell haladnunk, amilyet ők be tudnak fogadni – nem pedig olyanon, amit mi szeretnénk rájuk kényszeríteni. Ezért a közösségfejlesztés az egyik kulcsfontosságú alapelvünk.

A másik, hogy együtt kell haladnunk velük azon az úton, amerre ők saját országuk jövőjét képzelik el. Fontos számunkra a „találkozás kultúrája” is, ami alapvetően keresztény gondolat. Ha valaki elkötelezett keresztényként segít, nem elégedhet meg a kívülálló szerepével. Oda kell mennünk, ahol a sebek vannak. Ezekkel az emberekkel kell élnünk, bele kell merülnünk a rászorulók világába. Ez a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik alapelve a megalakulása óta.

Nincsenek helyi irodáink, így a rendelkezésre álló segélyforrásaink szinte teljes egészét közvetlenül a programokra tudjuk fordítani. Nincs humánerőforrás- vagy fenntartási költségünk, így valósul meg a szubszidiaritás – azaz a helyi szervezetek fejlesztése. Ebben a keresztény értékalapú segítségnyújtás különösen erős, és teljesen háttérbe szorítja az úgynevezett „adományozói érdekeket”.

Ez demagógiának hangozhat, de van igazságalapja a kérdésnek: miért visznek segítséget távoli országokba, ahelyett, hogy a rászoruló magyar embereket segítenék?

Ez nem demagógia, hanem egy jogos kérdés. A válaszom az, hogy meg kell hallanunk azok segélykiáltását is, akik messze tőlünk, más nemzetekben és népekben élnek. Nemcsak fülre, hanem szívre is szükségünk van, mert az ő problémáik sokszor jóval súlyosabbak, mint a mieink itt, Magyarországon vagy az északi, fejlettebb országokban. Ha nem hallgatunk ezekre a hangokra, és kizárólag a helyi problémákra akarunk koncentrálni, elveszítjük a globális felelősségvállalás érzékét. Ugyanakkor ez a szolidaritás sem lehet túlzó – kifelé nem adhatunk többet, mint amennyit befelé.

Ennek az egyensúlynak a megőrzésében segít Szent Ágoston „ordo amoris”-ának elve: a szeretetet is rendben kell szeretni. Ennek középpontjában a család áll, tágabb értelemben pedig a nemzet. Ez a kör azonban tovább tágul, és a perifériája nem állhat meg az országhatároknál. Szegényes az a szemlélet, amelyből ez a periféria hiányzik.

Másrészt a nemzetközi segítségnyújtás olyan felelősség, amely abból fakad, hogy egy ezeréves ország vagyunk, hogy a kommunizmus bukása óta független Magyarországként élünk, és hogy tagjai vagyunk az Európai Uniónak, ami kötelezettségekkel is jár. Nemzetközi fejlesztési forrásokat kapunk, amelyeket helyesen kell felhasználnunk, és ebben szervezetünk aktívan részt vesz. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat ebben a nemzetközi munkában olyan tudással és tapasztalattal tud garanciát nyújtani, amelyre a magyar állam is bizalommal építhet.

Van kapcsolat a külföldi segélyezés és azon üzletemberek vagy vállalatok sikeressége között, akik később megjelennek a célországban?

Igen, van ilyen kapcsolat. A segélyezés az úgynevezett „soft power” – azaz a „puha hatalom” – egyik legfontosabb eszköze. Sőt, véleményem szerint a legfontosabb. Ha a segítségnyújtás megfelelő elvek mentén történik – nem újragyarmatosítási szándékkal, nem „demokráciaexportként” –, akkor kiváló eszköze lehet a soft powernek. Egy másik nép felemelése, méltóságának helyreállítása – ez az, amit mi teszünk.

A magyar kormány gyakran hangsúlyozza, hogy Európának oda kell vinnie a segítséget, ahol a baj van, nem pedig a bajt oda, ahol a jólét. Tapasztalataik szerint van összefüggés aközött, hogy segélyt visznek azokba az országokba, ahonnan a legtöbb migráns indul, és aközött, hogy kevesebben próbálnak eljönni onnan?

Az afrikai országok valóban azok a forrásországok, ahonnan a migráció ered. Fontos ugyanakkor látni, hogy a migráció elsődlegesen belső jelenség – tehát a kontinensen belül marad. Először a saját országukon belül válnak az emberek belső menekültté (IDP – Internally Displaced Persons), majd átlépik a szomszédos országok határait, és csak ezután válik belőle nemzetközi migráció. Ha képesek vagyunk olyan segítséget nyújtani, amely megtöri a szegénység ördögi körét, gyakran a migrációs spirált is meg tudjuk állítani.

Amit a politikusaink mondanak – hogy oda kell vinni a segítséget, ahol a probléma van, nem pedig a bajban lévő embereket kell elhozni ide – egy olyan elv, amelyet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat már harminc éve képvisel. Ugyanakkor ez a kérdés gyakran politikai kontextusban is felmerül, amikor arról vitatkoznak, hogy a nemzetközi közösség érdeke-e a migráció kezelése. Ez a diskurzus gyakran nemzeti és ideológiai érdekek mentén zajlik – mi ebből kivonjuk magunkat.

Ehelyett az utóbbi öt évben a belső menekültek kérdését tettük prioritássá. Van programunk Szíriában, de ugyanúgy Kenyában is. Célunk, hogy a belső menekültek visszatérését segítsük elő.

2019-ben például Kenyában elindítottunk egy reintegrációs és visszatérési programot ötven családdal – ez több mint 250 embert jelentett. A program nagyon sikeres volt: minden család visszaköltözött eredeti lakóhelyére, ahol mentorálási támogatásban részesülnek, és a mai napig méltó körülmények között élnek.

Sokan hangoztatják, hogy a migráció egy egyirányú mozgás A-ból B-be, amit megállítani vagy befolyásolni nem lehet. Én azonban azt mondom: lehet. Igaz viszont, hogy milliókat egyszerre visszafordítani nem lehet – hiszen ott van a szabad akarat. Ha valaki úgy dönt, hogy elindul, én – mint egyszerű segítő – ezt nem tudom megakadályozni.

Önök valójában két tűz között végzik ezt a munkát. Egyesek ellenzik, hogy a tömeges migráción keresztül a Nyugatot multikulturális, etnikailag kevert térré formálják. Mások viszont, akik látszólag támogatják a munkájukat, valójában épp arra használják a segélyszervezeteket, hogy azt mondhassák: „nézzétek, küldünk segélyt külföldre, tehát nyugodtan lezárhatjuk a határokat”.

Valóban nagyon nehéz terepen dolgozunk, de a Máltai Szeretetszolgálatnak megvan a bátorsága ahhoz, hogy ebben a kérdésben is világosan beszéljen. Azt állítom, hogy van egy olyan szintje és formája a migrációnak, amelyre szakmailag felépített segélyprogramokkal hatni lehet. A jelenséget teljesen visszafordítani nem lehet, az emberi szabad akaratot nem lehet elnyomni. De van egy mérték és típus, amellyel kapcsolatban eredményes beavatkozást tudunk végezni.

Azt viszont nem hiszem, hogy minden migrációs hátterű közösség sikeresen integrálható lenne a nyugati többségi társadalomba. Ugyanakkor a belső migráció – tehát az országon belüli kényszerű vándorlás – olyan probléma, amelyre sok esetben képesek vagyunk megoldást nyújtani.

Ehhez pedig empirikus bizonyítékaink is vannak, különösen a kenyai és szíriai kutatásainkból. Ezekben azt vizsgáltuk, hogy milyen életkörülmények között élnek a programjainkban részt vevő menekültek, milyen gazdasági háttérből érkeztek, és mi motiválta őket az elvándorlásban. Be tudtuk bizonyítani, hogy a belső menekültek (IDP-k) nem feltétlenül akarnak elmenni az országukból. Milliók vannak, akik inkább otthon maradnának, és ott próbálnának megélni.

Sajnos ez a tény sok migrációs narratívában háttérbe szorul. Pedig ez kulcsfontosságú pont a migráció egész kérdéskörében, amit a napi politikai viták gyakran elnyomnak. Valóban be lehet lépni a migrációs spirálba, és valóban lehet helyi szinten hatni. Ebben az értelemben a szegénységi spirál – ha nem is teljesen visszafordítható –, enyhíthető. Ehhez azonban a nemzetközi szervezetek gondolkodásmódjának alapvető megújítására van szükség.

A beszélgetés eredetileg angol nyelven, a Hungary Today oldalán jelent meg.