A görög eredetű ikon (εἰκών) szó jelentése kép, képmás, ami jelentheti a hagyományos technikával, fatáblára, enyvvel és krétával bevont lenvászonra, tojás emulzióval kevert, természetes pigmenttel festett, díszes aranyozással készült táblaképet, vagy falképet, illetve freskót egyaránt. Az ikonfestés maga, a szintén görög ikonográfia (αγιογραφία) szóból származik, ami egy összetett szó – αγιο=szent, γραφία=írás. Ezért helyesen nevezik az ikonokat ‘festett teológiának’. Az ikonográfia világában valamelyest jártas szemlélő tudja, hogy az ikon esztétikájától elválaszthatatlan annak teológiája, hiszen ez utóbbi nélkül az ikon lényegének csupán töredéke jut el hozzánk, az is gyakran félreértve. A szent ikonok minden egyes apró részletéhez, a színekhez, formákhoz teológiai magyarázat fűződik, továbbítva ezzel a szemlélőnek a keleti teológia tanítását. A keleti egyházban az ikon nem pusztán egy képi ábrázolás, ami a templom díszítését hivatott szolgálni – az ikon a Szentírás tökéletes megfelelője, és mint olyan, szerves része a liturgiának.
A szent ikonok kifejezik az ortodoxia esszenciáját, és ahogy a keleti hívő vallja, az ikon maga az ortodoxia. Míg az ortodox keresztény valójában beleszületik az ikontiszteletbe, addig a keleti keresztény hagyományok ismerete nélkül nevelkedett ember számára nem könnyű megérteni, átérezni a keletiek átszellemült ikontiszteletét. A nyugati szakrális képzőművészet a reneszánsztól kezdve a szemlélő érzelmeire kíván hatni, az emóciót célozza. Az ikonokat szemlélő és azt megérteni kívánó nyugat-európainak ezért valósággal át kell hangolnia magát, ami sokak számára kihívást jelent, főként, ha bizonyos húrok hiányoznak… Photis Kontoglou, a XX. századi görög ikonfestészet egyik legjelentősebb alkotója így fogalmaz: „Nem szükséges képzettség ahhoz, hogy valaki értékelni tudja a jó ikonográfiát. Elég, ha képes arra, hogy előítéleteitől megszabaduljon… Nincs művészet, mely ilyen egyszerű eszközökkel ennyire komplex tartalmakat lett volna képes megragadni. A bizánci művészet szellemi művészet, és az szükséges, hogy az ember egyfajta szellemi mélységgel rendelkezzen ahhoz, hogy megérthesse misztikus gazdagságát (Φώτη Κόντογλου, ΤΑΞΕΙΔΙΑ, Αθηνά, 1992).”
Az ikonfestés hosszadalmas előkészületet igényel, úgy lelkileg, mint fizikailag. Az ikonfestőnek mindenekelőtt meg kell művelnie a nyers fatáblát, melyre azután lenvásznat, majd egy enyv és kréta elegyéből készített makulátlan fehér alapot helyez. Erre a felületre csak hosszas csiszolás, tökéletesítés után kerülhet rá az imádság és böjt gyümölcseként megszületett Szent képmása. Mindennél fontosabb azonban, hogy az ikonfestő önmagát is folyamatosan csiszolja – az ima és a böjt által a „nyers” ikonfestő belül kiüresedik, mintegy fehér lappá válik, hogy arra Krisztus az ő képmását írhassa. Krisztus maga a mester, aki az ikonfestő előtt áll, formálja őt, vezeti kezeit, szívét, értelmét, hogy az ábrázolás a teremtetlen isteni fény ragyogását mind tökéletesebben tükrözhesse, és szemlélhető valósággá váljon a zsoltár mondata: „… a Te világosságod által látunk világosságot” (Zsolt 36,10).
Keresztelő Szent János alakja igen jelentős a keleti kereszténység számára – ezt jól mutatja az is, hogy ikonját az görögkeleti templomokban az ikonosztázon jellemzően közvetlen Krisztus jobbjára helyezik, valamint az ikonosztázon szintén központi helyet elfoglaló Deészisz ábrázoláson is az ő alakját jeleníti meg Krisztus és az Istenszülő mellett.
Alakja jellegzetesen aszketikus, haja és szakálla borzas, ruhája teveszőr – Keresztelő Szent Jánost az aszkétát, anakhórétát, a puszta angyalát ősképként tisztelik. Az ábrázolás a szentírás szavait jeleníti meg: „Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala, és bőröv vala a dereka körül…” (Mt 3, 4) Tépetten, rongyokban, lesoványodva, de mégis csupa tűz és csupa élet az egész alak, mert Istent szomjazza a föld sivatagában, semmi mással nem elégszik meg, szüntelen Reá várakozik. Külsejéhez jól igazodik személyisége. Órigenész így jellemzi Keresztelőt: „Visszavonult, kerülte a városi tömeget, a sokaságot, a városi életet, elment a pusztába, ahol tisztább a levegő, nyíltabb az ég, közelebb van az Isten…”. Élete az angyalokéhoz hasonlatos, követője és követe az Úr hangjának, a „pusztában kiáltó szónak.” János alakja azt a hajszálvékony középutat mutatja, amikor a test nem sorvad el és a lélek nem szárad ki, hanem a Lélek átizzítja a testet, ikonná változik, amiről sugárzik a dünameisz, az erő, amely a szentet jellemzi.
A liturgia eképp zengi a szent dicséretét:
Meddő asszony szülési fájdalmaiból hírnökként jöttél világra! * Pólyáskorodtól fogva a pusztában laktál, Keresztelő, * s az összes proféták pecsétjeként szolgáltál, * mert akit ezek különféle módon szemléltek * és képletesen előre hirdettek, * azt te a Jordánban megkeresztelhetted, * és hallhattad az Atya bizonyságtételét a mennyekből, * mellyel őt Fiának vallotta. * Láthattad galamb képében a Lelket, * ott lebegve a keresztelkedő felett. * Te, minden prófétánál feljebb való, * ne szűnjél meg könyörögni érettünk, * akik híven megtartjuk a te emlékünnepedet!
