A Máltai Szeretetszolgálat kereteiben dolgozik Czirják Ráhel Kenya fővárosának Nairobinak a nyomornegyedében, az ott élő családokkal és gyerekekkel. Mit jelent ebben a közegben a fejlesztés, milyen eszközei vannak a kívülről beavatkozóknak, hogy változást próbáljanak elérni? Hogy kerül ilyen helyzetbe, erre a feladatra egy közösségi munkára felkészült magyar fejlesztő szakember? Mit jelent ezen a helyen a szanitációs központ és mit a repatriációs program? Hogyan éli meg egy más kultúra, egy más élethelyzet örömeit és konfliktusait ebben a munkában Ráhel – ezekről is beszélgettünk a Civil Rádió Demokrácia MOST! című műsorában.

Beszélgetőtársak Sain Mátyás és Péterfi Ferenc[1]

Péterfi Ferenc (PF): A Demokrácia MOST! házigazdái Sain Mátyás és Péterffy Ferenc. Köszöntjük a hallgatókat nappal és este, ki mikor hallgat bennünket. A mai vendégünk a Civil Rádióban Czirják Ráhel, aki érdekes utakat járt be, erről majd bővebben hallunk, de elsősorban afrikai munkájáról, afrikai közösségi tervezési munkájáról fogjuk faggatni. Ha jól tudjuk, a Máltai Szeretetszolgálat kereteiben jártál az elmúlt időben?

Czirják Ráhel (CR): Többek között. Én 2019 óta a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom. Előtte egy kutatóintézetnél voltam geopolitikai elemző. Ez az afrikai érdeklődésem a gimnáziumban kezdődött, de egyetem alatt kezdtem el vele érdemben foglalkozni. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy én a szakdolgozataimat már afrikai nyomornegyed-fejlesztésből írtam, és ehhez kapcsolódóan mindenféle módszertani dologból. Úgyhogy voltam már Afrikában Málta révén is, tehát terepen dolgozni is voltam – máltásként más egyesülettel együttműködve terepen dolgozni, és voltam úgy is Afrikában, hogy konferencián vettem részt, amikor még geopolitikai elemző voltam, de igen, mostanában máltás projektek révén volt lehetőségem kint lenni.

Sain Mátyás (SM): Ha ezt a személyes szálat még lehet boncolgatni, miért érdekel valakit Afrika? Nem valakit, téged.

CR: Ez egy nagyon jó és jogos kérdés amúgy. Hát erre nincsen racionális válaszom igazából. Gimiben bekattant, ezt így szoktam mondani. Tehát tényleg az volt, hogy egyik nap felkeltem, és megmagyarázhatatlan boldogság vagy nem tudom állapotában voltam, és akkor elkezdtem filózni, mint amikor az ember álmodik valami jót, és emiatt jókedvvel kel fel. És akkor elkezdtem kutatni, hogy de most amúgy minek örülök ennyire? És akkor csak ennyi volt bennem, hogy hát Afrika. Jó. Hát nem tudom, de Afrika. És akkor ez, ahogy teltek-múltak az évek, és folytattam a tanulmányaimat, lépésről lépésre egyre jobban kikristályosodott, hogy akkor Afrikában mi és hogy, miért Afrika és hogyan Afrika. Hogyha személyes szál, akkor én ezt úgy mondanám, hogy ez volt a gyakorlati útja egy ilyen isteni vezetésnek, És azt nagyon-nagyon élvezem, hogy a mennyei atya tényleg lépésről lépésre vezeti az életemet, és gyakorlatilag ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy konkrétan azt dolgozhatom, ami egy – hát már nem gyerekkori, de fiatal felnőttkori – álom volt, és amiért tanultam tíz évet, tizenvalahány évet.

PF: És milyen stációk ezek a tanulmányok, mit jelentenek, tehát mi mindent tanultál most a kötelezőn kívül?

CR: Én az ELTE-n végeztem földrajz szakot, a BSC-t is és az MSC-t is,  településfejlesztési szakirányon, településfejlesztő geográfusként, és már akkor azt láttam, hogy alapvetően a nyomornegyedeknek a kezelése csak úgy lehetséges, ha az érintetteket ténylegesen bevonjuk, ami meg a közösségi tervezés. Ezt  meg szerettem volna tanulni mélyebben, és ezért az ELTE Társadalomtudományi Karon a Közösségi és civil tanulmányok szakot végeztem el, most pedig a Pécsi Tudományegyetemen vagyok geopolitikai doktori iskolában doktorandusz.

SM: Akkor azt jól értjük, hogy Afrikán belül, ahol nyilván mindenféle élethelyzet és számtalan ország van, téged kifejezetten a nagyvárosi nyomornegyedek érdekelnek. És akkor gondolom a Máltánál is ez a misszió, hogy a nyomornegyedeken valamilyen módon segíteni?

CR: Igen, alapvetően a Máltának többfajta nemzetközi segélyezési projektje van, de karakterisztikájában alapvetően a nagyvárosi nyomornegyedekre fókuszálunk, és azon belül is a higiéniához és a vízhez kötődő projektjeink vannak, merthogy egy nyomornegyed egy nagyon komplex probléma, tehát hogyha ott segíteni akarsz, akkor ott nagyon sokfajta dimenzió mentén lehet bekapcsolódni ebbe a munkába. Nálunk a fő profil egyelőre a szanitáció, de pont most van folyamatban egy repatriációs programunk is.

PF: Ezt bontsuk ki, hogy ez mit jelent.

CR: 2019 óta vagyok itt, és az akkor induló, vagy akkor futó projektekbe tudtam fizikailag is bekapcsolódni Kiberában, ami Nairobiban található, Kenya fővárosában. Afrika legnagyobb nyomornegyedeként van Kibera számon tartva. Ott a Málta 2012-ben épített egy szanitációs központot. Ez magyarul azt jelenti, hogy ez egy körülbelül 50-60 négyzetméteres ház, amiben vannak vécék, zuhanyzók, és van tiszta vízvételi lehetőség. A nyomornegyedben ugye sehol nincsen a lakóházakba bevezetve vezetékes víz, hanem az emberek viszik a kannájukat, és a különböző csapoknál vagy vízárusoktól vesznek vizet. És a szanitációs központ ezt is lehetővé teszi. Tehát ez egy komplex higiénés szanitációs szolgáltatást nyújtó épület.

A repatriációs program pedig azt tudja, hogy most nyáron csináltunk egy helyzetelemzést, helyzetértékelést a szanitációs központ kapcsán – ez egy ilyen mikrószintű komplex elemzés volt. Csináltunk egy reprezentatív 100 fős mintán kérdőíveket, emellett voltak mélyinterjúk, fizikai állapotfelmérése magának ennek a létesítménynek. Azt akartuk megvizsgálni, hogy az emberek a központ környezetében milyen életkörülmények között élnek, mik a fő kihívásaik, és arra milyen megküzdési stratégiáik vannak, és hogy az ő életükre milyen hatást gyakorol ez a központ. És nagyon sok izgalmas dolgot sikerült így feltárnunk. Az egyik az volt, hogy a nyomornegyedlakók döntő többsége vidékről költözik be a városba. Vidéken nagyon limitált a munkalehetőség, és egyéb szociális szolgáltatás vagy nincsen vagy pedig nagyon nehezen hozzáférhető. Itt az oktatásra és az egészségügyre kell alapvetően gondolni. Ezért nagyon sokan bejönnek a városba. Ott pedig lakáshiány van, úgyhogy a legolcsóbban a nyomornegyedben tudnak hozzájutni bérleményekhez az emberek. Viszont a vidékkel való szoros kapcsolat megmaradt. Tehát akikkel beszéltünk, nekik a 80 százalékának amúgy van – vagy neki személyesen vagy a családjának – vidéken földje vagy háza, ahova évi rendszerességgel jár, ott több-kevesebb időt tölt. De beszéltem olyan emberrel is, aki amúgy állatot tart és növényt termeszt a vidéki birtokán, de itt él bent Kiberában. A repatriációs programnak az a célja, hogy azok az emberek, akik szeretnének visszaköltözni a vidéki otthonaikba és van egy jó vállalkozási ötletük, őket segítsük abban, hogy vissza tudjanak menni, és ezt az ötletet meg tudják valósítani. Ez a segítség konkrétan képzés és anyagi támogatás formájában valósul meg. Alapvetően itt a kedvezményezettek, akik bekerültek a programba, kapnak egy vállalkozásmenedzsmenttel kapcsolatos általános képzést is, illetve mivel különböző vállalkozásötletek vannak. Nagyon sokan mezőgazdasággal akarnak foglalkozni, aztán van olyan, aki cipész vagy autószerelő, és ezt a vállalkozási ötletét vagy ezt a tevékenységét akarja ott folytatni, akkor nekik kerestünk olyan szakmai partnereket, akik ebben tudnak nekik még mélyebben segíteni szakmailag. Az egész képzésnek az az outputja, az a végén a fő kimenetele, hogy ezek az emberek írnak egy vállalkozási stratégiát, ezeket bíráljuk el, és nézzük meg, hogy mennyire lennének életképesek az adott helyen, és amennyiben megállják a helyüket, akkor kezdődik meg egy anyagi támogatás is.

SM: Ez az egész program, ha jól veszem ki, az urbanizációhoz kötődik. Szerte a világon az emberek mindenhol városokba áramlanak, ahol aztán óriási tömegben nem feltétlen találják meg a számításukat. És valahogy az lenne a cél, hogy ez visszaforduljon, és inkább visszataláljanak az eredeti otthonukba. Tehát, hogy a nagyvárosi növekedéssel ellentétes folyamat induljon.

CR: Igen, igen. Alapvetően a nagyvárosi nyomornegyedeknek a léte urbanizációs válság. Az urbanizáció városodást és városiasodást jelent, tehát egyrészt jelenti a városlakók és a városok számának a növekedését – ez a városodás. A városiasodás pedig egy minőségi fogalom, ami azt jelenti, hogy a városi szolgáltatások, az infrastruktúra, a városi életmód terjed. Ez magán a városon belül is, tehát a minőség tekintetében jelenti azt, hogy beköltözik a nagyvárosba nagyon sok ember, és akkor kiépülnek azok az infrastrukturális rendszerek, amik őket ellátják, tehát ez az urbanizációnak a minőségi vetülete. De ugyanúgy vidéki térségben is beszélhetünk az urbanizáció minőségi vetületéről. Például amit itt Európában tapasztalunk, tehát az, hogyha valaki vidéken él Európában vagy akár mondjuk Amerikában, Észak-Amerikában, akkor nem származik semmifajta hátránya ebből, mert ott ugyanúgy lesz áram, ugyanúgy lesz csatornarendszer, vezetékes ivóvíz, internet satöbbi. Tehát ezek a minőségi elemek ott is megjelennek. Nagy probléma akkor van, amikor az a mennyiség és a minőségi ág valamilyen okból kifolyólag szétválik, tehát akkor lesz az, hogy egy nagy tömegű lakosság ottmarad az igényeinek a kielégítése nélkül. És gyakorlatilag ez az, ami a fejlődő világban tapasztalható, ahol olyan viharos a városi lakosságnak a növekedése – ez egyrészt természetes szaporodásból, másrészt a vidékről, a városi térségekbe való vándorlásból tevődik össze –, hogy ezt sem a városi önkormányzat, sem a szabályozási rendszer, sem az infrastrukturális rendszer, sem maga a formális munkaerőpiac nem tudja lereagálni. Ennek a következménye az, hogy nincsenek megfizethető jó minőségű lakások. Például itt, Nairobiban, ha erről beszélhetünk, az emberek ezért saját maguk kénytelenek boldogulni. És azt lehet látni gyakorlatilag, hogy azokat a funkciókat, amiket az államnak vagy az önkormányzatnak kéne betöltenie, ezek a nyomornegyedek fogják ellátni, csak mivel ez informális módon történik, ezért ez sokkal alacsonyabb színvonalú. Tehát a nyomornegyed lesz az, ami megfizethető lakhatást biztosít az embereknek, a nyomornegyed lesz az, ami munkahelyeket teremt a helyieknek.

PF: De öntevékenységgel, többnyire önszervezéssel, öntevékenységgel, tehát nem kívülről felülről oldódik meg.CR: Nem, nem: ez gyakorlatilag pont az állami tevékenységnek egy alternatívája. Az állam nem tud megoldást nyújtani, és ezért az emberek fogják saját maguk megoldani a dolgokat, csak alacsonyabb színvonalon.

SM: Itt a rádióban sajnos nem tudunk képeket bemutatni, de próbáld meg egy kicsit plasztikusan leírni, hogy hogy néz ki ez a nyomornegyed, mert szerintem nem sokan tudjuk igazánelképzelni. Egyáltalán mennyien élnek ott, mekkora területről van szó? Milyen az élet?

CR: Alapvetően most akkor Kiberáról mesélnék, mert ahány nyomornegyed, annyifajta létszám és megjelenési forma van. Kibera a kenyai függetlenné válás után kezdett el nyomornegyeddé válni, 1963-tól kezdve. Ma körülbelül negyedmillióan élnek ott a hivatalos statisztikák szerint. Eddig a közhiedelemben, de igazából a szakmában az a számadat forgott, hogy egymillióan laknak ott. Ezt mondták a terepen dolgozó segélyszervezetek is. Ettől nagyon-nagyon eltért a hivatalos népszámlálási adat.

PF: Ez eltúlzottnak bizonyul, úgy látszik.

CR: Igen, igen. És aztán volt arról szó, hogy jó, akkor félmillió, de a hivatalos statisztikák azért mindig a tények alá lőnek, hiszen elég erőteljes a fluktuáció a nyomoregyeden belül, meg mivel ott nincsenek hivatalos címek, ezért nagyon könnyen kieshetnek emberek a népszámlálásból, de a legutóbbi ’19-es népszámláláskor, ha jól emlékszem, 230 vagy 270 ezer embert számoltak.

SM: És mekkora területet?

CR: Ez két és fél négyzetkilométer. És akkor összehasonlításként: Budapest 525 négyzetkilométer, és itt él másfél millió ember.

SM: Tehát akkor ez viszonylag kis helyen nagyon sok ember.

CR: Igen, igen, ez egy rendkívül zsúfolt terület. Az épületállomány eléggé változatos, döntő többségében sárral összetapasztott vesszőfonat házakat kell elképzelni, amelyeknek bádog a teteje. De nagyon sok olyan ház van, ami csak bádogból épül fel, és van egy-két kőház is. Ezeket a házakat gyakorlatilag úgy kell elképzelni, mintha az emberek sátorban élnének, tehát nem védenek meg attól, hogyha jön egy áradás vagy egy hevesebb eső, brutális áthallás van, tehát semmi magánszférád nincs. Alapból nagyon sűrűn laknak, voltunk bent sokat ilyen kis házakban, ilyen lakóegységekben. És tényleg olyan volt, mintha a szomszéd ott ült volna velünk a szobába, hiszen igazából pozdorja, meg függönyök választottak el minket. A lakóknak a döntő többsége bérlő. Általában egy maximum 10 négyzetméteres szobácskát bérel.

PF: Tehát van egy tulajdonos, aki még sápot húz le ezektől az egyébként szegény emberektől?

CR: Igen, igen. Nekem ez volt annak idején a legnagyobb koppanás, hogy ja, hogy azért ők fizetnek is?

PF: Tehát nem saját maguknak csinálták, hanem van egy ingatlanbefektető, ezt idézőjelben mondom.

CR: Konkrétan! Ez sajnos igaz.

PF: Pedig amikor ezt mondtad, pl. a saras építkezést, azt gondoltam, hogy esetleg a falusi életmódból hoztak valamilyen építési technológiát.

CR: Alapvetően ez a technológia, ez az! Tehát ez nem a nyomornak egyfajta kifejeződése, hanem ez egy konkrét építési technológia. A maszájok ugyanezzel az eljárással építenek maguknak házakat, csak náluk kör alakúak az épületek. A maszájok egy törzs, és ők nem annyira urbanizáltak.

SM: Egy nyelvet beszélnek ott az emberek?

CR: Beszélnek angolul meg szuahéliül, amik hivatalos nyelvek, de emellett a törzs nyelvét is általában mindenki beszéli. Vagy az van, hogy több nyelven tudnak szót érteni, vagy adott esetben meg nem tudnak szót érteni, de amennyire én beleláttam, ez a ritkább. Bármifajta olyan hivatalos infrastruktúra vagy formális infrastruktúra, amit mi természetesnek veszünk, hogy csatorna, vezetékes ivóvíz, közvilágítás vagy aszfaltozott út, zömmel hiányzik. Azért mondom, hogy zömmel, mert az elmúlt 10 évben azért nagyon nagy változások mentek végbe Kiberában, tehát most már vannak feltáró utak Kiberán keresztül, tehát aszfaltozott út, ahol látod, hogy mellette megy a villanyvezeték, és van esővíz-elvezető árok. Aztán hogyha erről letérsz, akkor bekerülsz a labirintusba: nagyon-nagyon szűk sikátorok, végig földút, abban megy a vízmosás, ott tök jó kis egyensúlygyakorlat talpon maradni! Mindenhol szemét van, és a szennyvíz csak úgy áramlik, tehát gyakorlatilag az utak szélén neonkék színű folyadék csordogál, azt nem tudom, hogy sötétben világít-e, mert éjszaka nem voltam ott. A szilárdhulladék-gyűjtés nem megoldott. Tíz évvel ezelőtt nagyon elterjedt volt a repülő vécéknek a jelensége, ez azt jelenti, hogy az illemhelyiséget zacskóval helyettesítik, és azt úgy eldobják durr bele a nagyvilágba. És hál’ Istennek, hogy e tekintetben már jelentős változás ment végbe. Nagyon sok szanitációs központ van már Kiberán belül.

PF: Például amit a máltaiak létrehoztak – ez egy ezek közül.

CR: Igen, igen. Úgyhogy az embereknek már van lehetősége vécéhez jutni, ez fizetős. És a vizsgálatunkban azt találtuk tényleg, hogy az embereknek a döntő többsége WC-n tudja elvégezni a dolgát. Tehát ez a szabad ég alatt magukon könnyítés nagyon marginális, a válaszadóknak a 3 százaléka volt, ami közegészségügyi szempontból is egy fejlődés.

PF: Arról beszéltél Ráhel, hogy te részben kutatni, részben valamilyen fejlesztésre mentél – a fejlesztés alatt most képzést értünk, valamire felkészíteni az ott élő, a városban tömörült embereket. Erre van egy programotok, hogy amikor visszamennek majd vidékre, akkor ott el tudják indítani a saját vállalkozásukat. De egy kicsit beszéljünk – később visszatérve majd erre, ezeknek a pragmatikus lépéseire – arról, hogy az emberekhez hogyan lehetett közel kerülni. Tehát, hogy volt-e, aki benneteket fogadott, bevezetett, vagy magatoknak kellett a kapcsolatokat kiépíteni, tehát hogyan kezdődik egy ilyen?

CR: Alapvetően helyi partnerrel dolgozunk együtt, de nyilván ennek is van egy előzménye, története. Tehát a helyi partner az nem csak úgy ott terem. 2012-ben, amikor indult a szanitációs központ, még előtte lettek kiépítve ezek a kapcsolatok, hiszen mi innen Európából nem tudjuk és nem is szeretnénk megmondani a tutit, hogy amúgy nekik mi a problémájuk, és arra mi lenne a megoldás. Mi már egy évtizede helyi partnerrel dolgozunk együtt. Én a partnerségnek a kialakításakor nem voltam ott. Akivel mi most együtt dolgozunk, az a Natural Capital Trust nevű NGO, ahol szociológusok, szociális munkások dolgoznak.

SM: De akkor emögött is külföldi segítség van, vagy ez egy teljesen helyi szervezet?

CR: Ez egy teljesen helyi szervezet. Janet Mang korának hívják a vezetőjét.

PF: Ez a közeg, ez a nyomornegyed, ez a városi miliő, ez ki tud termelni magából egy olyan szakmai csapatot, szervezetet, akik ilyen távlatosan gondolkodnak és együttműködéseket, vagy pedig valakik kívülről segítik őket?

CR: Ők nem kiberaiak, ők Nairobiban élnek, és ott van a központja magának az NGO-nak is. Ők is szociális területen mozognak, mozogtak.

PF: De ők kenyaiak egyébként?

CR: Ők kenyaiak, igen, igen. Ők ízig-vérig kenyaiak, és alapvetően ők azok, akik nekünk hozzák a projektjavaslatokat. Ott járnak a terepen, ott élnek, ebben a kontextusban mozognak, tehát átlátják a helyi problémákat, és ennek kapcsán van velük párbeszéd, hogy mi az az irány, ami felé el kéne kezdenünk kilépni. De például most mind a repatriációs programban, mind pedig a nyári komplex kutatásnál dolgoztunk együtt helyiekkel,  ténylegesen kiberaiakkal. Tehát például azt a 100 kérdőívet nekünk 10 tudományos segédmunkatárs segített lekérdezni, és abból a tíz emberből többen kiberaiak voltak, akik ismerték a terepet. És most a repatriációs programba öt kiberai terepmunkással dolgozunk. Az ő feladatuk volt az, hogy megkeressék a helyi közösséget, felvegyék velük a kapcsolatot, az ő közreműködésükkel szerveztek meg egy fókuszcsoportos beszélgetést az érintettekkel, ők keresték fel aztán az érdeklődőket, és ők folytatták le az interjúkat is, amikor jelentkeztek az emberek ebbe a programba. És igen, velük kapcsolatosan meg azt lehet mondani, hogy ők eltérő iskolai végzettségűek.

PF: Ők honnan értenek ehhez, honnan tanulják ezt meg, hogy ezt a szükségletet meg kellene ragadni, hogy hogyan kell kapcsolatba kerülni a helyiekkel? Attól, hogy odavaló, ugyanaz a nyelvük, attól még nem biztos, hogy ez a kapcsolatteremtés könnyen megy. Tehát hogy ne egy kívülről- felülről jött ejtőernyősnek tekintsék őket, hanem hogy megnyíljanak vagy valóban közel kerüljenek ezekhez az emberekhez. Azért ez egy tudás, ezt hogy szerzik ott meg?

CR: Az a csapat, akivel most dolgozunk, ez az öt ember, belőlük jó néhány olyan, aki informális közösségi vezető, tehát például a helyi adminisztratív vezetőnek a megoldóembere, és ő mindenkit ismer.

PF: Tehát belülről, ebből a közösségből nőtt ki.

CR: Igen, igen. Kibera területe 13 úgynevezett village-re oszlik, ez egy területi adminisztrációs szint Kenyában. És mindegyik Field Officer egy-egy ilyen Village-et képvisel. És ők ott átlátják, tudják, hogy ott ki a helyi vezető, tudják, hogy ott milyen intézmények vannak, és nagyon sok embert ismernek onnan. És mivel ez a saját közegük, ezért ismerik őket, elfogadják őket, és mivel ott élnek, egyszerűen tudják, hogy ott hogyan kell az emberekkel szót érteni.

SM: Valamifajta adminisztrációs rendszer ott is működik, tehát vannak legitim vezetők?

CR: Igen, abszolút. Kibera nem úgy része az adminisztrációs rendszernek, hogy a nyomornegyed fel lett osztva, és akkor csináltak neki egy irányítási struktúrát, hanem Kibera különböző közigazgatási egységeknek a része. Ez egy nagyon nagy munka volt nyáron: kibogozni, hogy ez hogy épül fel. Azt hiszem, kettő vagy három subcounty-ra tagolódik, amin belül vannak a location-ok, amin belül a village-ek – ezekből a mozaikokból épül fel. Tehát hogyha most Budapesten belül azt mondanánk, hogy itt van egy nyomornegyed, ami átnyúlik ebbe a kerületbe, meg abba a kerületbe, meg amabba a kerületbe, amin belül itt van egy választói körzet meg itt és itt. Tehát a formális adminisztratív rendszer kiterjed rá.

PF: És hogyha ti kapcsolatba kerültök ott ilyen szakemberekkel, ami nyilván aranyat ér, mert ők tényleg közülük valók, ahogy most mondtad, azt meg lehetett tudni, hogy mi az ő motivációjuk, hogy ilyen munkába fognak, miért csinálják ezt?

CR: Nagy a munkanélküliség, tehát az emberek döntő többsége alkalmi munkából él, és nagyon sokan vannak, akiknek már van szakmai tapasztalata például az interjúztatásban azért, mert időről időre jön egy segélyszervezet vagy egy kutatócsoport, akinek szüksége van helyi segítségre, és akkor ők már részt vettek ilyen projektben – ja igen, mi már interjúztunk, akkor most erre is tudok jelentkezni, mert ebben jó vagyok! Tehát alapvetően ez nekik munkalehetőség, illetve felelősséget éreznek a közösségük iránt. Akikkel beszéltem, többek is ezt elmondták. Ami nekem megdöbbentő volt, vagy mondjuk nagy különbség számomra Magyarországhoz képest, hogy én azt vártam a magyar tapasztalatok alapján, hogy a nyomornegyed az egy teljesen apatikus közeg, ahol az emberek csak úgy vannak, élnek, léteznek, aztán meghalnak. Ha ott ez lenne, akkor tényleg meghalnának, de nagyon gyorsan! De elképesztő emberi kreativitás meg energia van ott.

PF: Miből eredhet ez? Vérmérsékletből, mintakövetésből…

SM: Vagy esetleg a közösség olyan… Van olyan közösségi élet vagy közösségi megtartó erő, ami így összetartja az embereket?

CR: Hát, ez két külön kérdés. A miértje alapvetően a jóléti államnak a teljes hiánya. Tehát, hogy ott nincsen segítség kívülről, hogy nekik kell megoldani, és igen, van közösség. A szomszédok szemmel tartják egymásnak a házait, és amikor kérdeztük az embereket a kérdőívben, a döntő többségük azt mondta, hogy nyugis a kapcsolat a szomszédokkal, és kis dologban tudnak egymásnak segíteni. Nagy dologban nyilván nem tudnak, mert szegények, tehát egyszerűen nincs meg az erőforrás ahhoz, hogy a saját problémáját megoldja, hát még akkor a másét. De alapvetően a közösségnek ott van megtartó ereje, és gyakorlatilag ez is egy alternatívája a hiányzó állami funkciónak. Szerintem nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a szociális védőhálót itt a nyomornegyed-közösség helyettesíti valamilyen szinten.

PF: Van-e, ami kívülről láthatóan összetartja ezeket az embereket? Pl. valami vallási szokás, vagy valami olyasmi, hogy egy helyről érkeztek? Van-e valami olyan tapadóanyag, valami olyan kovász, ami összekapcsolja őket, vagy ne keressünk ilyet?

CR: Jó kérdés, lehet, hogy van, de én ezt nem tudom megmondani, ami nem a meglétét vagy annak a hiányát jelenti, hanem az én ismeretemnek a hiányát. A vallás az egy olyan dolog, hogy Kenya egy keresztény ország, de vannak muzulmánok is, de döntő többségében keresztények. De ott nem úgy keresztények, mint Európában, hogy ez már csak egy ilyen kulturális lózung, hanem ott konkrétan benne van mondjuk a program leírásban, hogy úgy kezdünk, hogy ima. És tök természetes, hogy akkor eljönnek képzésre a field-officer-ek, akik életükben most találkoztak először egymással, és megkérdezi a program vezetője, hogy ki szeretne imádkozni. És ugyanez volt fókuszcsoportos közösségi tervezős alkalmon is. És ott volt olyan muzulmán ember is, aki mondott imát. De voltunk bent a nyomornegyedben direkt vasárnap, mert akkor meg gyülekezeteket kerestünk fel, és konkrétan az volt az embernek az érzése, hogy minden második épület egy gyülekezeti helyiség, és tényleg mindenhonnan kihallatszott a prédikáció vagy pedig a dicsőítés. Tehát a vallást akár lehet  egy kapocsnak tekinteni, de ettől nem lesz valaki kiberai, mert az egész társadalom vallásos.

PF: És mennyi ebben a vallásosságban, de egyáltalán az ő hétköznapi életükben mennyi az a magatartás, amelyik arra vár, hogy valaki kívülről oldja már meg a dolgot, vagy mennyi az az egyes emberekben vagy a családokban vagy a kisközösségben lévő motiváció, hogy neki önmagáról kell gondoskodni?

CR: Hát alapvetően én ezt az aktivitást láttam Kiberában, tehát hogy tényleg ott az emberi kreativitás, meg az, hogy oldjuk meg, mert éljünk túl, az úgy ott van. De ezzel együtt ott van az, hogy igen, ezt tudjuk csinálni, de amúgy imádkozunk és Istené a gondviselés. De ez nem feltétlen jelenti azt, hogy akkor ők ne tennék meg az ő részüket. Nyilván az adottságaikhoz, körülményekhez mérten. És például a bérleti rendszerrel – az, hogy ők bérlik ezeket a házakat – ez is az egyik nagy probléma, hogy mivel nem tulajdonos, ezért ő nem érdekelt abban, hogy bármifajta fejlesztést csináljon, mert azzal maga alatt vágja a fát, mert akkor mondhatja azt a főbérlő, hogy jaj, hogy ez már ilyen szép, jó, akkor magasabb lakbért kérek!

SM: Pár évvel ezelőtt olvastam egy cikkedet, ami arról szólt, vagy legalábbis én ezt hoztam el belőle, hogy egy csomó minden lenne ott is, például konkrétan a cikkben a vízvezetéket említetted, ha jól emlékszem, hogy ki van épülve a vízvezeték sok helyen, de a helyi kiskirályok vagy a maffia, vagy nem tudom milyen szót lehet erre használni – neki érdeke, hogy ne ingyen jöjjön a víz a csapból, hanem ő tudja eladni a vizet, és ezért nem engedi, hogy működjön az infrastruktúra, vagy nem engedi, hogy átadódjon ez a dolog, Ez tényleg így van? És akkor ez egy ilyen viszonylag sötét kép, mert akkor amiről mi álmodozunk, hogy meg lehet oldani meg mindenféle technikai találmány, napelem, és egyszer csak megoldódik, hogy ennek igazából emberi oldala is van, hogy nem ilyen egyszerű.

PF: Érdekköröket is sért-e esetleg?

SM: Hát igen, igazából a világon mindenhol vannak az erősek és a gyengék, és az erősek nem feltétlenül azt akarják, hogy a gyengék a javakhoz hozzájussanak. Ez a szituáció mennyire domináns, vagy változott-e?

CR: A vízmaffia abszolút létező probléma. A szanitációs központnál is az van, hogy magának a központnak a tulajdonosa és üzemeltetője a helyi közösség, egy helyi CBO, ami Community Base Organization, tehát egy közösségi alapú szervezet, amit lényegében úgy kell elképzelni, hogy van a szomszédság, aki azt mondja, hogy fúj, itt irdatlan nagy mocsok van, jó, akkor itt kezdjünk el szemetet szedni, és konkrétan a Jolly Land Sibio így indult. És akkor elkezdtek a hét megadott napján ők szemetet szedni. Tehát a szomszédság intézményesült úgy, hogy jó, akkor ők egy CBO. Innentől kezdve már volt kihez fordulni, már lehetett kivel együttműködni a terepen. És nagyon fontos, hogy van tulajdonosa a szanitációs központnak, mert hogyha nem lenne, akkor nem lenne, aki megvédje, és akkor tényleg fennáll a probléma, hogy jön a vízmaffia.

PF: De akkor a tulajdonos az egy közösség, tehát az egy ilyen szövetkezési tulajdon, nem tudom, hogy szövetkezet-e.

CR: És akkor ők üzemeltetik a helyet, ők működtetik, ők szedik a pénzt érte, és utána meg ők finanszírozzák abból a karbantartást.

PF: Ha valahol ilyen aktivitás létrejön, ezek számíthatnak külső támaszra, segítségre az államtól vagy valahonnan?

CR: Az államtól nem. De nemzetközi segélyszervezetek vagy akár kenyai segélyszervezetek révén alapvetően igen, de ez se feltétlenül történik.

PF: Meg az a kutya vacsorája. Szóval máról holnapra van az ilyen támogatás, tehát az nem egy stabil alap, vagy nagyon kis részben tekinthető stabil alapnak.

CR: Igen, azért kell gyakorlatilag gazdaságilag önjáróvá, vagyis fenntarthatóvá tenni. A vízmaffia meg azt csinálja, hogyha van valami infrastruktúra, ott a vízvezeték vagy egy kimeneteli pont, akkor ő ráteszi a kezét, és akkor onnantól kezdve ő kiépít onnan illegális elvezetéseket. Gyakorlatilag itt slagokat kell elképzelni vagy slagszerű csöveket, amin tovább vezetik a vizet, és akkor több helyről tudják utána árusítani. Ezzel az a baj, hogy ezek a földön mennek, bent a szemétben, a mocsokban, és mivel a földön vannak, rálépnek az emberek, átmegy rajtuk a talicska, átmegy rajtuk a motor, megsérül, beszennyeződik, és iszonyatos fertőző vizet árusítanak.

PF: És itt például érdekvédelmi küzdelmek vannak, hogy összefognak, megpróbálnak szembesülni a vámszedőkkel, megpróbálják kiszorítani őket, az igazságszolgáltatáshoz fordulnak? Benne van-e ebben a légkörben, hogy megvédjék önmagukat, sőt valamilyen módon érdekközösséget alkossanak, érdekérvényesítéshez kezdjenek?

CR: Az igazságszolgáltatás bevonását azt nem hiszem. Ebbe nem látok bele 100 százalékosan, azt tudom, hogy Jolly Landnél úgy van, hogy akkor az ott le van zárva. Tényleg úgy kell elképzelni, hogy ez szűk sikátoros, és oda van téve egy vasajtó a sikátor egyik részénél, az le van zárva egy lakattal, amit reggel jönnek, kinyitnak, tehát ott fizikai védelmet biztosítanak a helynek, és ők így próbálják megvédeni magukat.

PF: Már ezt a vízelosztó helyet. Tehát nem a városrészt zárják le.

CR: Nem, nem. Tehát magát ezt a szanitációs központot.

PF: De amikor kiderül ilyen gazemberség, akkor csak nem utcai csatában döntik ezt el?! Beleláttatok-e ebbe -kérdezem, mert úgy csinálunk, mintha neked mindent kellene tudni.

CR: Őszintén én ebbe nem nagyon láttam bele, de hát ez ugyanolyan aljas dolog, mint a drogkereskedés, vagy a fegyver és kibera.

PF: Ebben is otthonosan mozognak?

CR: Most már nem, közbiztonsági szempontból is nagyon-nagyon sokat javult a helyzet. Például tíz évvel ezelőtt csak fegyveres kísérettel lehetett bemenni, ma pedig fehér nőként be tudok úgy menni, hogy a szociális munkás kollégámmal együtt megyünk be ketten, és semmi bántódásom nem esik. Közbiztonsági szempontból is nagyon sokat javult, úgyhogy gondolom, hogy ennek a hátterében azért, vagy legalábbis remélem, hogy ott van, hogy akkor a drog, meg a fegyver is visszaszorulhatott. De mivel egy átláthatatlan közegről beszélünk, ott a hatóságok nem tudnak olyan szigorúan vagy hatékonyan jelen lenni, mint egy átláthatóbb utcahálózatú településrészen, vagy egy formális településrészen, ebből adódóan az, hogy most ki milyen illegális tevékenységet folytat, maximum bandaháború szintjén lehet itt igazságot szolgáltatni.

CR: Javult a közbiztonság, de ez alapvetően több tényezőnek az eredménye. Egyrészt mondtam, hogy az elmúlt tíz évben sok változás, infrastrukturális fejlődés valósult meg, és a feltáró utak mellett például közvilágítás is van, ahol megvalósul. Ezt úgy kell elképzelni, hogy gigantikus nagy póznákon vannak fényszórók, tehát nagyon nagy területet tudnak így lefedni, ami éjszaka segít valamilyen szinten.

PF: A biztonságérzetet esetleg erősíti?

CR: Igen, de ezzel együtt az van, hogy ha sötétedik és nő vagy, akkor nem mész ki. És pont.

PF: Te voltál többször Kenyában, nem tudom, hogy mindig Nairobiban is és Kiberában is minden alkalommal, te egy visszajáró vagy. Volt, hogy te féltél vagy megijedtél, vagy olyan helyzetbe kerültél, ami kockázatos volt abban a pillanatban?

CR: Nem. Vagyis ha volt is, nem érzékeltem, hogy kockázatos lenne.

PF: Te biztonsággal jössz-mész ott, amikor dolgozol?

CR: Igen, mert nem egyedül megyek, mert úgy el is tévednék. Pont a múltkori út alkalmával már az volt, hogy akkor arra megyünk ugye, és akkor már tudtam, hogy merre van az arra. Nem volt semmi olyan élményem alapvetően, hogy veszélybe lettem volna.

PF: Egyébként békés emberek az ott élők, tehát nincsenek bandaháborúk vagy ilyenek? Nyugodtnak tűnik a világ, kiszámíthatónak valamennyire kívülről?

CR: Igen, bár nekem nincs személyes összehasonlítási alapom, csak elmondásokból tudom meg képek alapján, hogy milyen volt tíz évvel ezelőtt. Most már az, hogy mindenkinek van fegyvere, és össze-vissza lövöldözik egymást, ez már nincs. Erről beszélgettünk is az egyik helyi kollégával, hogy akkor ezeknek mik az okai. A rendszerszabályozásban történtek változások. Volt korábban olyan, hogy akinél lát a rendőr fegyvert, akkor ott egyből tűzparancs van, vagy hogy ő lőhet figyelmeztetés nélkül. Ilyesmi viszonyok voltak. Aztán több olyan intézkedés is született, ami arra ösztönözte az embereket, hogy ne tartsanak fegyvert. És átláthatóbb lett a terület fizikailag is. Tehát nagyon sok tényező játszott közre, amit nem feltétlen tudnék pontosan visszaidézni, hogy mik voltak ezek, de hál’ Istennek már sokkal nyugodtabb, legalábbis nappal.

SM: A kenyai államnak mi a viszonya ezzel a területtel? Van valamilyen fejlesztési elképzelés? Úgy gondolják, hogy ez majd beintegrálódik Nairobiba, vagy nem vesznek róla tudomást, vagy néha építenek egy utat, és akkor valamit adtak?

CR: Nagyon-nagyon ambivalens. Nagyon sokáig gyakorlatilag fehér foltként szerepelt a térképen, és az ENSZ Habitatnak – az ENSZ azon szakosított szerve, ami a lakhatással foglalkozik – Nairobiban van a központja. És nagyon méltatlan állapot volt, hogy Nairobiban burjánzanak a nyomortelepek, és hogy akkor ezzel valamit kezdeni kéne. 2003-ban elindult a Ken Sup, ami Kenyai Nyomornegyed Fejlesztési Program – ez egy hosszútávú program, ami Kenya több városára is kiterjed, vagy kiterjedt volna az eredeti tervek szerint. Az egyik beavatkozási területe pont Kibera. Úgyhogy Kiberában ma már van megvalósulás alatt, illetve van olyan projektszakasz, ami már be is fejeződött. Egy village-nek a területét felosztották zónákra, és az első zónában ledózerolták a házakat, oda új építésű házakat húztak fel, ahova az eredeti lakosok visszaköltözhettek, ha és amennyiben ki tudták fizetni a kezdőrészletet. Rent-Own szisztéma működik, ami azt jelenti, hogy az emberek fizetik a lakbért, ami gyakorlatilag lakáshitel-törlesztés, és 25 év múlva tulajdonosokká válnak. Ez az egyik példa a fejlesztésre. Most nem mennék bele, hogy ez mennyire jó vagy nem jó. És miközben egy ilyen fejlesztés folyamatban van, ezzel egy időben elkezdődött egy nagyszabású útépítés Kiberán keresztül, aminek megvalósítása érdekében ledózeroltak több ezer házat, amiben volt templomtól elkezdve iskoláig minden. Tehát nagyon ambivalens a viszony, az egyik kezével ad, a másikkal pedig elvesz. Úgyhogy nem mondanám azt, hogy egyértelműen pozitív, de hogyha egy hosszabb távlatban nézzük, azért sokat javult a viszony.

PF: Már néhány percünk van csak hátra, ha össze akarnám foglalni, hogy te, aki már többedszer mész oda, és nyilvánvalóan nem parancsszóra, hanem valami belső késztetésből, hogy látod, van megoldás, van kilábalás, van remény arra, hogy itt normalizált életek lesznek? Nem biztos, hogy a mi középkelet- vagy nyugat-európai normánk szerinti normális élet, hanem valamilyen normalizáltnak tekinthető. Bár lehet, hogy ők a mostanit is normálisnak tekintik. De szóval, hogy ebből a helyzetből valami jelentős kilábalásnak van esélye, hogy látod te, ha ilyen bölcselkedésre késztethetlek?

CR: Hát az én személyes szakmai véleményem az, hogy nincs, mert ahhoz, hogy a nyomornegyedek ne létezzenek, ahhoz a gyökérproblémát kéne felszámolni. Az urbanizációs válságot a globális egyenlőtlenségek hozzák létre, mivel gyakorlatilag azért vannak nyomornegyedek, mert ezeknek a helyeknek nincs meg a megfelelő gazdasági alapja, hogy ott mindenkinek munkát tudjanak biztosítani, amiből mindenki tud magának lakást, házat, hajlékot építeni. A globális egyenlőtlenségek felszámolása pedig nem egy reális célkitűzés. Úgyhogy nálam is döntő pont volt, amikor ezt felismertem, hogy jó, de nem lehet, hogy akkor ez apátiába sodorjon, hanem akkor egy kicsit finomhangolni kell a célt, és akkor segítünk annyi embernek, amennyinek lehet. Törekvések vannak, hogy az ottani életkörülményeket javítsák akár helyi állami, akár nemzetközi segélyszervezetek révén. Ezek általában csepp a tengerben, és nem rendszerszintű megoldások. Amikor beszéltem a kenyai lakhatási minisztérium nyomornegyed fejlesztésért felelős vezetőjével, ő is azt mondta, hogy a megoldás az lenne, ha olyan erős gazdasági háttér lenne, hogy az emberek el tudjanak helyezkedni, és önerőből tudjanak lakást építeni. Ennyi embernek külső forrásból, és itt most a külső alatt értem akár a helyi államot is, nem feltétlenül a donorszervezeteket, megfizethető lakást építeni egyszerűen nem lehet. Itt konkrétan milliókról, globálisan pedig egymilliárd emberről beszélünk.

PF: Most már egész Afrikára kiterjesztettük ezt a történetet.

CR: Nem, az egész fejlődő világra. Iszonyatos tömegekről van szó.

PF: Azzal kezdtük, hogy te mondtál személyes utat, de akkor csatoljuk ide a végét, hogy mi mozgat téged. Szóval, hogy te örömöd leled ebben a munkában, azért az valószínűsíthető, ugye?

CR: Igen.

PF: Mi az – nem jó szó, hogy mi az öröm mértékegysége -, amit tapasztalsz, ami föl tud tölteni újra és újra. Mitől jó ezt csinálni?

CR: Ez egy jó kérdés. Igazából amikor ott vagyok a nyomornegyedben, és küldök mondjuk fotókat, akár posztolok vagy mutogatok családnak, barátoknak, akkor mindig meg szokták kérdezni, hogy ez hogyan nem húz le, vagy hogy én nem szörnyülködök-e, vagy hogy miért nem bőgve jövök ki a nyomornegyedből. És ez fura mód engem felvillanyoz, de úgy villanyoz fel, hogy motivál. Tök sok erőt merítek a terepi létből a munkámhoz, mert az igazából motivál arra, hogy mennyi ember van, akinek lehet segíteni, de jó, és akkor toljuk, csináljuk tovább! Az örömfaktor nem is feltétlenül a végeredményéből származik, mert mivel nemrég kezdtem itt, nem vittem még úgy végig projektet, hogy látom, hogy na, ennyi ember van, akinek jobb lett. Nekem már maga a részvétel, az, hogy én ott lehetek magyarként, helyi kollégákkal olyan kapcsolatban dolgozhatunk együtt, hogy számít a szavam, számíthatok rájuk, partnernek tekintenek, elvisznek, tanulhatok tőlük, és ténylegesen lehetőségem van annak a szakmai tudásnak az átadására vagy hasznosítására terepen, amire törekedtem az elmúlt években, hogy megszerezzem. Nekem már ez egy nagyon nagy öröm. Aztán remélem, hogy amikor a futó projektjeink befejeződnek, akkor pedig a jó eredmények, a siker is egy ilyen további örömforrás lesz.

PF: Köszönjük.

Szerzők:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.

Sain Mátyás végzettsége szerint tájépítész, majd a vidékfejlesztés területén dolgozott. Ma közösségi tervezési, ’részvételiségi szakértő’, a Főpolgármesteri Hivatal Társadalmi Együttműködési Osztályának munkatársa.

Végjegyzet

[1] Az alábbi szöveg egy rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.